A TRANZAKCIÓANALÍZIS RENDSZERE. ALAPFELVETÉSEK, VILÁGKÉP
ÉS KONTEXTUÁLIS HATÁSOK
"Ha az emberek a helyzeteket valóságosként határozzák
meg, azok konzekvenciáikat tekintve valóságosak is
lesznek." (William Isaac Thomas)
Bármely rendszernek, így a tranzakcióanalízisnek is,
megvan a maga sorskönyve.
Ahhoz, hogy igazán érthetővé váljék, mit alkotott Eric
BERNE, és miért olyanná alkotta azt, meg kell
vizsgálnunk a TA születésének körülményeit, azokat a
motivációkat, melyeket BERNE "anomália-korrekcióként"
érlelt ki magában. Ezek mind életének, mind hivatásbéli
lét értelmének, így hát életművének is alapfeltevései és
célkitűzései. A rendszeralkotó Apa, már a TA életre
hívásának korai szakaszában, belekódolta rendszerébe
saját életfelfogása "szülői üzeneteit".
Szellemi genealógiája felmenőjeként BERNE Freudot
jelöli. Az először 1947-ben, majd 1949-ben megjelent
könyve, „The Mind in Action” tanúskodik analitikus
képzettségéről, a fogalmak értéséről, ám használatuk
módja a dogmatizmustól való tartózkodás, helyenként
elutasítás igényét mutatja. A dicsérő előszót jegyző A.
A. Brill is jelzi e kettős minőséget: "Dr. Berne
olyannyira objektív és részre nem hajló attitűdöt tart
fenn, hogy első látásra azt a benyomást kelti, hogy
inkább Freud egy értő kritikusa, mint lázas híve" (HOSTIE,
1984, 11). Ez idő tájt született cikkeiben is többször
utal freudi toposzokra, főként a freudi énszerkezetre,
mely bevallottan inspirálóan hatott mind egyéni, mind
csoportos terápiáira.
Második, 1957-ben kiadott, de korábban elaborált könyve
"Pszichiátria és pszichoanalízis laikusok részére",
előbb említett művének javított kiadása. Ebben még nem
jelenik meg semmi, a későbbi tranzakcióanalízis
felfogásmódjára jellemző fogalom, vagy
problémaszemlélet, kivéve, hogy egy "operatívabb
pszichoanalízis" kimunkálásának sürgető igényét hirdeti.
Az "operativitás" válik majd rendszere egyik
alapvetésévé.
Ezt a tökéletlen, mondhatni el nem kötelezett (bár élete
végéig hirdetett) kötődését a pszichoanalízishez,
hivatásos analitikusként való elismerési kérelmének
elutasítása (1956) híven tükrözi: "Úgy gondoljuk, Ön nem
praktizál pszichoanalitikusként / nem műveli a
pszichoanalízist". Berne mosolyogva felelt: "Igazuk
van." (DUSAY, 1971). Későbbi munkáiban az ilyenféle
mosolyokat nevezte "az akasztott ember mosolyának"
(BERNE, 1991, 332). Mindezek után - következő
jelentkezéséig - még néhány évnyi analitikus stúdiumra
és tananalízisre "ítélték".
Elutasítását követő két évben, elmélete összes fontos
elemét, lényegi rendezőelvét szakfolyóiratokban
publikálta.
A pszichoanalízis örökké referenciarendszer maradt
számára, amiről, mint koncepcionális gyökerekről, mint
eszmei rokonságról, végig reálisan lojálisán
nyilatkozott. Mind első (1947), mind utolsó (1972)
könyvében hasonló módon, de az árnyaltabb fogalmazás
felé mozdulva tisztázza kötődéseit:
"A sorskönyv elemzésének rendszerétől nem idegen a
pszichoanalízis és nem is független attól. Annak egy
meghosszabbítása. " (BERNE, 1991, 332).
"A sorskönyv elemzői egészében aláírják Freud
doktrínáit. Egy új tapasztalat fényében csupán hozzá
kívánnak valamit tenni ... E sorok írója teljességgel
osztja Freud nézeteit a halálösztönről és az ismétlődési
kényszerről. A tranzakcióanalitikusok hisznek a
tudattalanban." (BERNE, 1991, 332-3).
"Úgy vélem, gondolataim legtöbbje, mint minden dinamikus
pszichiáter gondolatai Sigmund Freud munkásságán
alapszanak, de a hangsúlyok és a megfogalmazás módja az
én egyéni felelősségem, és egyetlen pszichiáterekből
vagy pszichoanalitikusokból álló csoport sem hatalmazott
fel, hogy szóvivőjük legyek." (BERNE, 1957, 19).
Továbbra is megmarad az az érzésünk, hogy legalábbis
ambivalens maradt viszonya a pszichoanalízishez: úgy
akarta azt meghaladni, hogy közben annak keretein belül
is maradjon. BERNE maga helyenként a hasonlóságokat,
helyenként rendszere különbözőségeit tolja előtérbe.
A freudi szemléletmód egészében átitatja a TA-t, mint
értelmezőrendszert - amellett, hogy utóbbi a
determinizmus cirkulárisan visszaható formájában hisz.
Más, egymásra is több szálon befolyást kifejtő szerzők
hatása, bevallottan vagy kimutathatóan, jóval
specifikusabb. Ezek az ismételten felbukkanó, sok más
iskolaalapító műveit is átszövő hatások, valamint az
egymással is közelebbi-távolabbi rokonságot mutató
nézetrendszerek leginkább a Foucault-féle
„diszkurzivitás megalapozók" fogalmával érthetőek meg.
Freud, Jung, Adler, Erikson, majd Moreno, Rogers, Perls,
Bateson, BERNE, Watzlawick, Lacan olyan "diszkurzivitás
megalapozók", akik
"... nem csupán saját műveiket hozták létre, hanem ezen
kívül valami mást is: megteremtették más szövegek
kialakításának lehetőségeit és szabályait. Ebben az
értelemben alapvetően különböznek például a
regényírótól, aki végül is nem több, mint saját
szövegének szerzője." (FOUCAULT, 1981).
Utolsó, és a sorskönyvelemzés szempontjából legmagvasabb
könyvében (What do You say, after You say halló?) BERNE
szól Jung fontosságáról a népmesék, legendák, mítoszok
tanulmányozását illetően. Szerinte az archetípusok a
sorskönyvet meghatározó mágikus imágók, a persona pedig
az a stílus, amiként a sorskönyv lejátszódik (esetleg
kijátszatik).
Alfred Adlert is többször említi ebben a művében, mint
akinek szemlélete a sorskönyv fogalmának történeti
hátteréhez tartozik.
"Mindazok közül, akik a tranzakcióanalízis előtt jártak,
Alfred Adler az, aki legközelebb van ahhoz, hogy úgy
beszéljen, akár egy sorskönyv elemző." (BERNE, 1991,
56).
Sokféle hasonlóság és egybecsengés bizonyítja ezt: a
személyközi, főként a családi viszonyok
életstílust/sorskönyvet meghatározó szemlélete; a
sorskönyv és az adleri életstílus fogalma; az életterv
prospektív felépítése; az életcél, a "fiktív életidea",
mint a sorsalakítás intencionalitása, mint távlati
vezérlő; a személy viszonylag aktív szerepe és kreatív
lehetősége életterve elaborációjában (mivel kevésbé
személyfeletti erők játékszere); relatív optimizmus
előlegezése a változás esélyeivel kapcsolatban.
Claude Steiner, BERNE közvetlen tanítványa, e hatás
történetét vizsgálva meghatározónak ítéli az Adler-féle
"mozgás megmaradásának" törvényét, mely szerint az egész
életen keresztül valamilyen belső állandóság irányítja a
magatartást:
"Amit Adler a fölény helyzetének nevez, az a
sorskönyvelemzésben úgy jelenik meg, mint a döntésben
megtestesülő alkalmazkodás a világhoz. A
mozgásmegmaradásra vonatkozó felfogás megfelel az életűt
és a sorskönyv állandó és jósolható jellegének."
(STEINER, 1989, 89).
A valóság objektív bizonyíthatóságát sem Adler, sem
BERNE nem tekinti a bejósolhatóság próbakövének, mivel a
bizonyosság - immár TA módon fogalmazva - a
sorskönyvben, közelebbről a szkript-meggyőződésben
(sript belief) lappang. így nem különnemű valóságokkal,
életvilágokkal szembesül a személy, hanem - míg
szkriptjének foglya - a sorskönyvben fel-feléledő
meggyőződések szűrőjén keresztül látja, relevanciáiban
"ugyanazt". A valóság átfogalmazása a sorskönyv
érvényességének igazolása érdekében történik. Ezt a
mechanizmust Adler, előfutárként, így írja le:
"A tapasztalatok többféleképpen értelmezhető volta, az a
lehetőség, hogy különböző következtetések vonhatók le
belőlük, érthetővé teszi, hogy az ember nem változtatja
meg a természetét, hanem addig csűri-csavarja élményeit,
míg ismét hozzá alakítja természetéhez."(ADLER, 1991,
13).
Előbbi BERNE idézetet színére fordítva - azt
mondhatnánk, hogy mindazok közül, akik Alfréd Adler után
jártak, a tranzakcióanalítikusok azok, akik legközelebb
vannak ahhoz, hogy úgy beszéljenek, akár egy adleriánus.
Még nyilvánvalóbbá válik ez, ha előbbi Adler szöveget
összevetjük egyik legjelentősebb TA kézikönyv
mondatával: "úgy torzítom a valóságészlelésemet, hogy
igazodjon a sorskönyvemhez." (STEWART-JOINES, 1987,
173).
A pszichológiai játszmák Karpman-féle "dráma háromszög"
egymást váltó helyzeteit ("Megmentő - megmentendő vagy
üldözendő Áldozat - Üldöző") csíráiban szintén
fellelhetjük Adlernál is:
"Elkényeztetettségében hozzászokik, hogy nincs előtte
akadály, mert mindig eltávolították útjából ... A szülők
néha túlzottan óvatosak, maguk is nehéznek érzik az
életet ... A jóléte felől történő folytonos gondoskodás
olyan sejtelmeket és gondolatokat ébreszt benne, hogy a
világ valami nagyon ellenséges dolog. így nő fel,
állandóan félve az eléje tornyosuló nehézségektől, mert
az életnek mindig csak kellemes oldalait tapasztalta ...
Könnyen hajótörést szenvednek." (ADLER, 1991, 125).
Freud és Adler befolyásának érzékeltetését követően már
kortárs és/vagy közvetlen hatástörténetről lehet
beszélni.
Pszichoanalitikus kiképzőinek olyan önálló
szabadgondolkodókat választott, mint Paul Fedem (1941-43
között) és Erik Erikson (1947-49 között), akik
megerősítették a pszichoanalízis gyakorlatával szembeni
elégedetlenségéből fakadó útkeresésében.
Erikson, bár közvetlenül hatott Berne-re, nézetei csak
BERNE követőinek munkáiban jelennek meg kifejezett
formában. A sorskönyvelemzés több lényeges eleme jelen
van Erikson munkáiban, ő azonban nem a pragmatikus
operativitás alapvetését követve alkotja meg
értelmezőrendszerét. A pszichoanalízis eriksoni újítása
más irányt vett, bár, ahogyan BERNE fogalmaz, "Erikson
/csak/ súrolja a sorskönyvelemzést" (BERNE, 1991, 250).
Lényegi különbség abban látszik, hogy ő az identitás
ciklikus létrejöttében az "igazi" identitásváltozatokat
csak az egymásra épülő inherens életkrízisek "jó
megoldásaként" fogadja el. A negatív, önsorsrontó
életszkriptet, bár több helyütt is beszél róla, nem
tekintette igazi identitásnak, hanem
"identitás-diffúziónak".
BERNE és követői a "pozitív" és a "negatív" identitások
létjogosultságát egyformán elismerik, azokat fokozatosan
építkező és önerősítő mivoltukban megismerhetőnek és
megértésre érdemesnek tartják. Ezek egyaránt szkriptek,
de csak végletes megnyilvánulásukban lehet ezeket ilyen
kategorikus "pozitív-negatív" ellentétpárokban
vizsgálni.
Azon helyek, ahol Erikson negatív identitásról beszél,
mind tartalmukban, mind hangvételükben igen hasonlítanak
egy TA értelmezésre:
"A negatív identitás ilyen bosszújellegű választása
természetesen nem más, mint elkeseredett kísérlet arra,
hogy a személy visszanyerje az irányító szerepet olyan
helyzetekben, amikor a rendelkezésre álló pozitív
identitás elemei kizárják egymást ... A fiatal ember
állítása, hogy 1 jobban szeretem a biztonság
teljes hiányát, mint a kisfokú biztonságot', és a fiatal
nőnek az a kijelentése, hogy 'legalább a csatornában
zseniális vagyok', mutatják azt a megkönnyebbülést, ami
a negatív identitás teljes elfogadását követi. Ezt a
megkönnyebbülést keresik közösen is fiatal
homoszexuálisok, a narkózók is a társadalmat megvetők
klikkjeiben és gangjeiben." (ERIKSON, 1988, 169-70).
Idetartozó a BERNE által is idézett és rokon
észjárásúnak tartott Ronald Laing aforizmája, mely a
sorsalakító korai "túlélési döntés” legfrappánsabb
megfogalmazása: "Jobb abszurdan élni, mint sehogy.”
(LAING, 1981).
Ilyenfajta döntések sajátosan önsorsrontó élettervhez
vezetnek - más minőségű élményekből és a létezés
másfajta toposzaiból kreatívan egészséges életterv
építhető. Az élettervről, a "pszichoszociális
fejlődéstervről" Erikson úgy szól, mint "a közösség
által támogatott" belsővé vált rendeződésről, mely a
fejlődés különböző szintjein "teszi lehetővé a gyermek
számára szerepek hierarchikus sorolását, amint ezek
különböző életkorú egyének által reprezentálódnak."
(ERIKSON, 1988, 156).
Ezek a különböző életkorú reprezentációk egymás mellett
élnek és fejlődnek a kisgyermekben. (Mintha a Berne-i
énállapotokról olvasnánk!)
"Olyan értékcsoportosításokat kell egy elfogadott
identitásba összehoznia, melyek lehetővé teszik egy
nagyfiú és egy kisfiú (és mások) hivatalos és intim
viselkedésének kombinációját, mind a munkában, mind a
játékban." (ERIKSON, 1988, 159).
Nem tekinthető véletlennek, hogy amikor BERNE
egészségeszménye, terápiás célkitűzései az
éberség-tudatosság, a spontaneitás és az intimitás,
akkor kiképző analitikusa, Erikson, külön alfejezetet
szentel az "ősbizalom érzésében" gyökerező intimitás
problémájának (ERIKSON, 1988, 162).
Az ősbizalom életalakulást meghatározó jelentőségét
BERNE is hangsúlyozza. Ennek az "élethelyzetnek",
"egzisztenciális alaphelyzetnek továbbélését az
alakulófélben levő identitás szempontjából abban a
tapasztalásban látja, mely üzeni-sugallja a gyermeknek:
"én jól/jó vagyok - te (a külvilág) jó/rendben vagy". Az
amerikai nyelvhasználatban ez egyszerűbben hangzik: "I'm
OK - You are OK". Ha az "ősbizalmatlanság érzése rögzül,
akkor a bizalmatlan gyanakvás és/vagy önbizalomhiány
válik irányadó attitűddé. A lehetséges kombinációkat
BERNE a What do You say, after You say Hello! című
könyvében tárgyalja. Ezek pszichológiai korrelátumait,
sorskönyvre gyakorolt hatásait ÉN-TE-ŐK felosztásban is
árnyaltan elemzi.
Franklin Ernst ezeket a léthelyzeteket egy mátrixban
összegzi (ERNST, 1971, 231-40), ami "0K-corall"-ként,
0K-keretként ismert a TA irodalmában. E mátrix egyben a
különböző élethelyzetek közötti lehetséges dinamikát is
felvillantja, melyet igazán árnyaltan majd Fanita
English elemez (ENGLISH, 1975).
A Berne-t követő TA elmélet továbbfejlesztésében Erikson
hatása jóval közvetlenebbül jelentkezik. P. Levin -"Az
identitás ciklusai" c. könyvében (LEVIN, 1992) -
tranzakcióanalitikus fejlődéslélektanát az Erikson-féle
"identitás epigenézisére" építi. Az 1989-ben kiadott
könyvében Claudie Rámond "A személyiség növekedése" c.
fejezetben, a TA tételeket, szintén explicit módon, az
eriksoni szakaszolás figyelembevételével tárgyalja
(RAMON, 1989).
A sorskönyvet, mostanság - közvetlenül Eriksonra utalva
- az identitás strukturáló rendszerének tekintik
(HOSTIE, 1984; MASSEY, 1989).
Másik kiképző analitikusának, Paul Federnnek, másrészt
számára ugyanazon hatástörténetbe tartozó Winfred
Penfield-nek hatása jóval közvetlenebbül jelentkezik az
énállapot ok Berne-i tanában: "szerző örömmel fedezi
fel, vagy idézi fel ismételten, hogy két legkiválóbb
mesterének nyomvonalát követte: Penfield és Federn."
(BERNE, 1990, 18),
Az idegsebész Winfred Penfield fedezte fel, hogy
epilepsziásoknál, vagy az agykéreg elektromos
stimulációjára a kísérleti személyek múltbeli
helyzeteket teljes szenzoriális és érzelmi élességükben
éltek újra. Mindent, amit láttak, hallottak, éreztek,
felfogtak, múltbéli, de élesen jelenvaló helyzetként
éltek át. Penfield szerint ezek nem folyamatos élmények,
hanem régebbi "énállapotok" hirtelen és egészleges
feléledései. E jelenséget Penfield nem nevezi
„énállapotnak”, hanem felismerése indító mozzanataira
emlékezve, BERNE nevezi ekként.
Az "énállapot" kifejezést Paul Federn, az Ausztriából
New Yorkba települt pszichoanalitikus használta először
"mindennapi énállapot" formájában. Federn "énhatárok" és
"énérzés" fogalmai is hatottak Bernere, amikor az
énállapotok egymás által kontaminációiról, vagy amikor
az énállapotok energia-befektetéseiről beszél, amiket
énérzésként élünk meg. Federn az énállapotokat, mint nem
folyamatos, de a személyiségbe integrált lelki
instanciákként határozza meg.
Eduardo Weiss, Federn értelmezője, aki rendszerezte
annak énpszichológiáját, már két énállapotról beszél: a
mindennapiról és a megelőző életkorok énállapotairól.
Utóbbiak potenciális léttel bírnak és bizonyos
feltételek mellett jutnak érvényre, mint például a
hipnózis, az álmodás, vagy a pszichózisok. Ezekről
Weiss, mint "gyermek-énről", vagy mint "gyermeki
énállapotról" beszél, mely "reziduálisan és nem
befektetetten létezik a felnőtt egyénben, de könnyen
újra befektethető". Másrészt Weiss – továbbgondolva
Federn rendszerét – egy másfajta befolyásolás létezését
is említi, melyet "lelki jelenlétnek" nevez, ami "egy
másik én mentális képe". Sokszor ez egy szülői én
reprezentációjának formájában bír befolyással az egyén
érzelmeire és megnyilvánulásaira.
Koncepciójának előfutárait tárgyalva, BERNE, első, a TA
rendszerét kifejtetten bemutató könyvében, méltatja
Weisst, aki több olyan helyzetet ír le, melyekben
a/ a reziduális gyermeki énállapot,
b/ a normális (Federn szóhasználatában "mindennapi")
énállapot, vagy
c/ a lelki jelenlét határozza meg a személy reakcióit.
E helyütt, miután előbbiekben számottevő és kimondott
hatásokról szóltam, mindenképpen meg kell említenem azt
a többszálú, de sajnálatosan túlhangsúlyozott és
leegyszerűsítő szemléleti rokonságot, mely BERNE-t és
Thomas Szászt gyakran egymás mellé rendeli. Szász,
Sullivan nyomán az egyéni életalakítás prospektivitását
helyezi koncepciója középpontjába, melyet a személyiség
viselkedésstratégiái hivatottak biztosítani. Személyközi
kapcsolatokban ez a helyzet kontrollját jelenti
(fölényre törekvés Adlernél), mely erőtér, így a
társasjátékok szereposztása szerint rendeződik.
Látható párhuzamosságról van szó Szász és BERNE közötti
mindketten 1961-ben jelentették meg koncepciójukat
bemutató könyveiket, melyekben egyaránt
társasjátékokról, játszma-elméletről (game-theory)
beszélnek.
Szász, túlzásaiban odáig egyszerűsít, hogy - tetszetős
és következetes gondolatmenetének szinte várható
folyományaként - "letagadja" a személyiséget, mint
intrapszichés igazságot. Várható ez a következmény, mert
az a rendszer, mely lényegi alapfeltevéseként a
társasjátékokat mozgásba hozó viselkedésstratégiákat
állítja, a szubjektumból a világra nyíló ablakot
szükségszerűen csak „kifelé” képet nyitni.
Ezzel szemben BERNE olyan integrációt teremt, mely
egyszerre ragadja meg a személyiség élményszintű és a
helyzeti kölcsönhatásokban érvényesülő igazságát.
Számára a szubjektum és a világ egymást kölcsönösen
feltételező és alakító létezők - határuk minden irányban
átjárható.
Az identitás korai exteropszichés meghatározottságát
Johnson és Szurek is kutatták, akik kifejezett hatással
voltak a TA kialakítására. Ők egy olyan jelenséget
észleltek, mely a sorskönyvelmélet egyik bizonyítékává
vált. Az antiszociális viselkedés vizsgálata kapcsán
azon gyermeki "felettes én réseiről, hiányairól",
mondhatnánk "vak foltjairól" beszélnek, melyek a szülők
önkéntelen bátorításából születnek. A kimondott normatív
tiltással egyidejűleg nyilvánul meg az a ki nem mondott
vágy is, hogy a gyermek valami rosszat, csínytevést
kövessen el.
Ez a Johnson és Szurek által 1952-ben megfogalmazott
jelenség ugyanaz, mint amit a Palo-Alto-i iskola
(Bateson, Jackson) 1956-ban "double-bind"-ként ír le,
vagy, amit BERNE 1961-ben sorsalakító szülői üzenetnek,
kétsíkú/kétszintű - szociális és pszichológiai -
tranzakciónak nevez, ami egyébként a játszmák
kommunikációs alapszerkezetét képezik.
BERNE , Johnson és Szurek befolyását említi a sorskönyv
leglényegesebb dinamikai elvével kapcsolatban is: „A
szülő Gyermek énállapota alakítja a gyermek Szülő
énállapotát. Olyannyira fontosnak tartotta e szerzők
felismerését, hogy poszthumusz könyvének "A sorskönyv
közvetítése" című fejezetében ismételten kitér rá:
"Kiterjesztettük a problémait az ' acting-out '-ról a
mindennapi életre és megpróbáltuk ebbe belefoglalni
minden viselkedésformát, akár antiszociális az, akár
nem." (BERNE, 1991, 250). Claude Steiner is hosszan
idézi könyveiben Johnsont és Szureket, közvetlen
előfutár minőségükben méltatva őket, mivel ". . .
kutatásaik alapján egyértelmű, hogy ugyanazt a
jelenséget észlelték, mint, ami a sorskönyv-elmélet
bizonyítékává fejlődött." (STEINER, 1989, 92).
A Palo-Alto-i iskola vezéregyéniségeinek kezdeti
publikációit BERNE jól ismerte. Idézi például Bateson
kiváló cikkét az állatok játék-viselkedéséről, a
metakommunikációs üzenetek helyzetmeghatározó jellegéről
(The message: „This is a Play"). Bár korai műveiben a
double-bind jelenségét BERNE az eredeti Jackson és
Weakland-féle értelemben a schizofrénogén családok
kitüntetett játszma-dinamikájaként kezeli, későbbiekben
a nem-patogén játszmák elemzéseinek operacionális
fogalmaként használja (BERNE, 1981).
Ezzel egyúttal egy olyan hatástörténet veszi kezdetét,
mely igazán nem elkülöníthető, nehezen meghatározható
hatások térképét rajzolja elénk. Leginkább kölcsönös
befolyások és alakítások által meghatározott
kontextuális hatásokról van szó, mely a 60-as évek
amerikai pszichológiájának korszellemét (is) jellemzi.
BERNE fejlődése az első tranzakcióanalitikus műveinek
megjelenésével igen fontos nyitás - általa
megfogalmazottan is, kívánalomként is - a
szociálpszichiátria irányába, mely a család és a
csoportok társadalomba integrált rendszerszemléletén
nyugszik.
Igaz, hogy ez idő tájt sokan megtették ezt a fordulatot.
A korszellemet a többszempontú anomália-érzékenység
jellemzi, mely egy olyan folyamatos paradigmaváltást
indít el, ami viszonylag körülírt mintázattal bír már a
60-as évek végére. Közös elem a paradigmaváltást
beindítók és lendítők nézeteiben a látásmódnak az a
sajátossága, mely a valóságot alapfeltevések mentén
konstruáltnak, az oksági viszonyt cirkulárisnak és
interaktívnak tételezi, a kommunikációt pedig
többszintűnek.
Eric BERNE a népmesékben is felfejti a "kettős kötések"
feszes fonadékát, aminek a mindennapi következménye
intrapszichésen a "zsákutca" (impass) érzése, interaktív
játszmákban pedig "sarokba szorításként" jelentkezik. Az
ilyen játszmákat mozgató "kettős kötés"-felfogás
teljesen megfelel a jelenség, Bateson által
megfogalmazott, lényegi feltételének, miszerint az csak
akkor érvényesítheti bénító hatását, ha a helyzetből
nincs mód kilépni.
Ahogy Don Jackson a kettős kötés eredetileg leszűkített
jelentésétől eljut az általános érvényű magyarázó elvig,
a paradoxonig, úgy BERNE is megteszi a maga episztémikus
útját, hiszen az általa leírt játszmák rendezőelveit
mind paradoxonok vezérlik. A Palo-Alto-i iskola számos
jeles képviselőjét terápiás lehetőségként is
foglalkoztatta a paradoxon és ellenparadoxon problémája:
Satir, Watzlawick, Selvini-Palazzoli, Haley, Medanes,
nem feledve természetesen, hogy Milton Erickson hatása
sem jelentéktelen. Európában Laing, aki személyes
barátságban állt Batesonnal, szintén paradoxonok és
ellenparadoxonok összecsomósodásával izgatta a hivatalos
medikális közvéleményt, de Franki logoterápiájának
eszköztárában is a "paradoxális intenció" szerepel.
A tranzakcióanalízis fogalomhasználata implicite is
visszakerül a Palo-Alto-i csoportosulásból kirajzott
rendszerszemléletű kommunikáció kutatók műveibe.
Janet Beavin és argentin kollegái, 1967-ben egy olyan
paradoxonról értekeznek, melyet a TA és a kettős kötés
fogalmának ötvözött szemléletével magyaráznak (SLUZKI,
1967). Szerintük a kettős kötés oda-vissza paradox
eredményhrz vezet. A kettős kötés visszahat az ezt
indítóra is, mivel az ilyen típusú tranzakciókban az
Üldöző éppúgy ellehetetlenül, mint az Üldözött
(Áldozat).
Watzlawick, Janet Beavin és Jackson 1967-ben írják meg
az emberi kommunikáció pragmatikájáról szóló
alapművüket, melyben a kommunikációelméleti és
rendszerszemléletű paradigma axiomatikáját is
lefektetik. Itt ugyanazt a lényegi különbségtételt
teszik meg, amit BERNE 1961-es könyvében bőven taglal: a
kommunikáció (tranzakció) tartalmi és processzuális
(műveleti) aspektusainak határozott megkülönböztetését
(a Palo-Alto-iak tartalmi és kapcsolati aspektusról
beszélnek). E különbségtétel annak a paradoxonnak
megértéséhez vezet, amelyet a franciák úgy fogalmaznak
meg, hogy „Plus ça change, plus c'est la même chose”
(Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz).
Alkalmazva a különbségtételt, szétbonthatjuk e két
egymásba csavarodott logikai szálat: Minél inkább
változik valami tartalmában, annál inkább ugyanaz marad
folyamatában (műveleteiben, viszonyában). A "Zavarok a
tartalmi és a viszonybéli aspektusok területén" című
fejezetben Watzlawick, Beavin és Jackson a terapeuta
"kapcsolati játszmába" történő bevonódás veszélyéről és
felismerésének terápiás hasznáról írnak:
"Elutasítások és elvetések bizonyos formái éppen hogy
gyógyító hatásúak lehetnek, amikor például a
pszichoterapeuta, ha a páciens láthatóan megkísérli
"kapcsolati játszmáját" rákényszeríteni, az áttételi
helyzetben tagadja meg a páciens
öndefinicióját."(WATZLAWIXK, 1990, 85).
Ők Eric Berne-t (1961) és Jay Haley-t (1963) említik,
mint akik a jelenséget szinte egyidejűleg, de egymástól
függetlenül, kimerítően vizsgálták és leírták.
Ez az egymással egymásban tükröztethető látásmód teszi
lehetővé, hogy Jay Haley "manőver" fogalma a játszmákat
vezérlő többszintű tranzakciók interaktív láncolatával
írható le.
A Palo-Alto-i csoporthoz és az abból kisarjadt
szisztematikus családterápiás iskolához tartozónak
vallja magát a milánói Mara Selvini-Palazzoli is, aki
mestereinek Gregory Batesont és Milton Ericksont
tekinti. Ő, 1978-ban (SELVINI, 1978) ugyanolyan
"schizofrenogén tranzakciókról" beszél, mint amiket
Stephen Karpman 1968-ban „dráma háromszögként”, vagy
később „játszma háromszögként” határoz meg (KARPMAN,
1968)
Selvini-Palazzoli paradoxon-ellenparadoxon fogalompárja
szoros rokonságot mutat a játszmák téziseivel és
antitéziseivel, melyet Bernehez hasonlóan, ő is,
a változás hatékony előmozdítása érdekében, cirkuláris
oksági viszonyba helyezve kezel.
Természetesen azt is meg kell említeni, hogy Allan
Wilson Watts szintén 1961-ben ír a terápiás helyzetre is
átvitt játszma feloldásának lehetőségéről, egy ellen
játszma bevezetésével. Watzlawick és munkatársai,
Wattsot idézve kísérlik meg a terápiás antitézisek
helyét és létjogosultságát meghatározni:
"Ez természetesen a terápiás kommunikáció egyik formája
és már régóta sok más módszert is alkalmaznak a
pszichoterápiában. Amikor e fejezetben a paradox
kommunikációkra szorítkozunk, azt azért tesszük, mivel
ezek az emberi kommunikáció szempontjából, az általunk
ismert legösszetettebb és leghatékonyabb módszereket
képesek feltárni, és mivel szimpatikus kettős kötések
alig szakíthatóak át valami mással, mint
ellenparadoxonokkal, vég nélküli játszmák pedig ellen
játszmákkal (counter-game)." (WATTS, 1961,
141).
A stratégikus családterapeuták közül Minuchin is utal a
dráma háromszögre és résztvevőire (MINUCHIN, 1974).
Terápiás stratégiaként egyrészt az Áldozat megdicsérését
javasolja azért a figyelemre méltó hatékonyságáért,
hatalmáért, amivel szeretetet és odafigyelést csikar ki
a játszma-háromszög többi résztvevőjétől, másrészt, a
szereplők viselkedéseinek eszkalációját bátorítja, a
rejtett folyamat nyílttá tételének érdekében. Weeks és
L'Abate egy még differenciáltabb paradox stratégiát
alkalmaz kifejezetten a játszma-háromszög
tranzakcióanalitikus modelljét követve. Ők azt
javasolják, hogy a terapeuta a családi háromszög
résztvevőinek - Megmentőnek, Üldözőnek, Áldozatnak -
szerepre szabott, de a szerep fonákját, antitézisét
megcélozva adjon tanácsokat, utasításokat (WEEKS, 1982).
Annak ellenére, hogy BERNE nem kifejezett módon
képviselője a rendszerszemléletű paradigmának, e
látásmód, implicit módon, műveiben már benne
foglaltatik, Koncepciójának mozgásiránya efelé mutat -
követői ezt a szempontbővítő nyitást már meg is tették,
olyannyira, hogy egyesek párhuzamos képzettségük folytán
egyaránt vallják magukat tranzakcióanalitikusnak és
rendszerszemléletűnek, vagy ilyen irányú integrált
képzést javasolnak (pl. MASSEY, 1989; CLARKSON, 1991).
A rendszerszemléletű családterapeuták által használt
genogramm, vagy a Moreno-féle genoszociogramm módszerét
BERNE hasonló módon alkalmazza a "családszkript
vonulatának", a "családszkript sorozatának"
felvázolásában, mely több generációra és mellékági
rokonsági fokozatra terjed ki. Az 1966-ban megjelent "A
csoportterápia elvei" című, igen nagy jelentőségű
művében Ackerman irányzatát a 60-as évek "egyik
legfigyelemreméltóbb fejlődési perspektívájának", míg
Virginia Satir közelítésmódját "megvilágosító erejűnek"
tartja, mindamellett, hogy Laing perspektívája az,
amelyik számára a leginkább "összetéveszthető
hasonlóságot" (BERNE, 1991, '57) mutat saját
nézőpontjával.
BERNE értelmezőrendszere impliciten tartalmazza tehát a
rendszerszemléletű észjárást, de ennek elaborációjáig
nem jutott el. A határmezsgyén megtorpant, mivel
(ambivalens) hűsége freudi indíttatásához visszafogta.
A fejezet összefoglalásaként előbb a mottóul szolgáló
Thomas-tételre utalok vissza, mely szerint "Ha az
emberek a helyzeteket valóságosként határozzák meg, azok
konzekvenciáikat tekintve valóságosak is lesznek."
A kitekintés és szellemi kontextus felvázolása után,
itt, alakulása fő vonalaiban kívánom nyomon követni a TA
rendszerének önmeghatározásában gyökerező,
öndeterminációját, önmagán belüli hatástörténetét.
Valóság- és célmeghatározó alapfeltevéseinek
rendszerépítő erejét és sajátosságait, valamint a TA
tanítványok és követők által gondozott, napjainkig tartó
mozgásirányát.
BERNE saját hivatásbéli létértelmének és céljainak
axiómái - mint a korszellemet meghatározó
paradigmaváltást előmozdító más kortárs gondolkodók
alapfeltevései is nagyfokú "anomália-érzékenységet"
mutatnak. Ezen axiómák három csomópontba sűrűsödnek,
melyek egyben válaszolnak arra, hogy mit akart elérni
BERNE a tranzakcióanalízissel. Milyen eszközökkel akarta
elérni azt? Hogyan korrigálhatóak az érzékelt anomáliák?
1. axióma: "Igazi gyógyító"
akart lenni. Szemináriumaira nemcsak pszichiátereket és
pszichológusokat hívott meg, hanem nevelőket, szociális
munkásokat és pszichiátriai ápolókat is, mert az
összejöveteleinek fókuszában "a gyógyítás" állt.
Szembeöltő számú terápiás sikerei iránt érdeklődő Joseph
Concanonnak árulta el "axióma-titkát": "Nem elégszem meg
pácienseim segítségével, hanem meggyógyítom őket." (CONCANNON,
1971)
A csoportpszichoterápiáról szóló könyvének bevezetőjében
meghatározza az "igazi gyógyító" kritériumait:
„1. Egész képzése folyamán a páciensek gyógyítására
irányul. Ez az elsődleges gondja, mely gyakorlatát
(praxisát) vezérli;
2. Képes a terápia megtervezésére. Ennek minden
szakaszában tudja, mit tesz és, hogy azt miért teszi;
3. Tisztán megkülönbözteti a kutatást és a kísérletet a
terápiás kezeléstől. A kutatás és a kísérlet a kezelést
szolgálja;
4: Teljességgel felelős páciensei jól-létéről." (BERNE,
1966).
E kritériumok máris eligazítanak a berne-i
terapeutaeszmény tekintetében, melyet az
elkötelezettség, felelősségvállalás és -védelem, éber
tudatosság, deontológiai tisztaság és hatékonyság
jellemez. Ez utóbbi, a hatékonyság, már az axióma
szintjére emelt operativitás felé mutat, ami egyben a
"milyen eszközökkel?" kérdésre is válaszol.
2. axióma: Operatív pszichoanalízis.
Ez az alapvetés többszörösen ambivalens, ti. az
operativitás igenis jellemzője volt és maradt a
tranzakcióanalízisnek, de ez az operativitás nem a
pszichoanalízis hatékonysága. A pszichoanalízissel
szembeni ambivalenciájával BERNE tizenöt évig
küszködött, de e hosszú inkubáció végén, 1957-ben és
1958-ban mégis sikerül két rövid cikkben egész
koncepciójának tömény foglalatát megfogalmaznia.
Ez az ambivalencia élete végéig kísérte(tte). A felemás,
újító-ragaszkodó kötődés, valamint az operativitás és a
kezelés lerövidítésének igénye nem vitte volna tovább
Berne-t egy rövid dinamikus pszichoterápia
elaborálásánál, melynek jellemzői lehettek volna: a
pozitív indulatáttétel serkentő használata, erős
támasznyújtás, védelem és engedély, a terápiás változást
szerződéssel fókuszban tartott problémamegfogalmazás és
céltételezés.
Csupán e két alapfeltevést követve a TA nem tartalmazná
azt a különös ízt, azt a sajátos, a mindennapian illő és
bevallható valóság szempontjából sokszor fonák
látásmódot, mely e rendszernek, valamint a paradoxonok
letértelmét/célértelmét felismerő rokon rendszerek
sajátja. A szemléletek rokonságának értése,
természetesen szintén az axiómatikában keresendő,
melyek, ha részbeni megfeleléseket mutatnak, részben
hasonló értelmezési horizontot rajzolnak föl.
Eric BERNE és a Palo-Alto-i iskola, valamint e laza
csoportosulásból származó szerzők értik egymást, nyelvük
és látásmódjuk számos ponton közös, mivel egyaránt a
kommunikáció- és rendszerelméleti paradigmába tartoznak.
A Palo-Alto-iak egyik meghatározó alapfeltevésüket a
Gödel-tétel alapján fogalmazzák meg, mely a "double-bind"
és a paradoxonok mélyebb megértését egy összetettebb
rendszerszemlélet segítségével biztosítja. Gödel
eldönthetetlenségi tétele arra mutat rá, hogy biztosan
nincs remény arra, hogy egy rendszer konzisztenciáját be
lehessen bizonyítani saját fogalmi rendszerén belül. így
hát, ez a bizonyítás csak kívülről jöhet, egy olyan
tágabb érvényességű rendszerből, mely az előbbit magába
foglalja. Watzlawik értelmezésében ez rávilágít minden
olyan okfejtés korlátozottságára, amelyik pusztán az
önreflexióra alapoz.
Ezek szerint a Palo-Alto-i iskola, és az azt követők,
Gödel alapján állítják, hogy:
- kommunikáció- és rendszerelméleti axióma: egy
kommunikatív rendszer csak egy, ezt önmagába foglaló
tágabb rendszer nézőpontjából érthető meg.
Ezzel egyező jelentésű BERNE harmadik tranzakcióanalitikus alapfelvetése.
- 3. axióma: Marslakó
nézőpont: az emberek viselkedése, meggyőződése csak
egy "marslakó" nézőpontjából érthető meg.
A két axióma egybecsengése érezteti a hasonló
alapbeállítódásokra építkező "valóság-konstrukciók"
párhuzamait, de különbségeit is.
Közös bennük a szociális programozásból következő
rejtettség felmutatása.
A "titok" feltárásának módja viszont különböző. Egyik
relativista-konstruktivista módszerességgel vizsgálja a
kommunikáció rejtett rétegeit, cirkuláris
kölcsönhatásait (interpunkció). A másik, játékos
váratlansággal mutatja fel, hogy a cirkuláris
kommunikáció felszíni és rejtett oldala (játszmákban,
sorskönyv átszármaztatásában) végül is egy
Möbius-szalagot alkot.
http://www.proprium.hu/ |
