Az identitás élettörténet-modellje
McAdams narratív rendszerében

McAdams történetileg és tartalmilag is szorosan kapcsolódik Erikson identitáselméletéhez.

Az identitás maga az élettörténet, amelyet az emberek a serdülőkorban kezdenek tudatosan vagy tudattalanul megkonstruálni.

Mit nevezünk történetnek? Mi a történet?

Feltehetően mindenki, aki elmúlt már ötéves, intuitív módon tudja, mit nevezünk történetnek. Gyerekek és felnőttek egyaránt el tudják dönteni, hogy egy adott prózai szöveg történetnek minősül-e (Stein, Policastro 1984). Ennek fényében némiképp meglepő, hogy a társadalomtudósok, akik csak az utóbbi időben kezdtek komolyan foglalkozni a történetekkel és a történetmegértéssel, nehezen jutottak egyetértésre a történet meghatározásában. Stein és Policastro (1984) a pszichológiai, antropológiai és a nyelvészeti szakirodalom áttekintése során legalább húsz különböző definíciót találtak. A legtöbb vita a történet cselekményének célvezérelt természetéről folyik. A definíciók egyik csoportja szerint a történetnek tartalmaznia kell egy állapot-esemény-állapotváltozás szekvenciát, de e szekvenciának nincs szüksége specifikus célvezérelt cselekvésre. A definíciók egy másik csoportja a szereplő által megvalósított célvezérelt viselkedést hangsúlyozza. Eszerint a történetben lennie kell egy élő szereplőnek, aki megvalósítja célját és reagál a következményekre.

A legjobban kifejtett állapot - esemény - állapotváltozás definíciót Prince (1973) adta. Szerinte a történet minden szükséges jellemzőjét tartalmazó szöveg legkevesebb három állítás hosszúságú lehet. Az első kijelentés egy állapot leírása: „Bili boldog" vagy „Minden csendes volt a nyugati fronton". A második mondatban egy esemény jelenik meg, amely megváltoztatja az állapotot: „Bili elhagyta a biciklijét" vagy „két hadsereg lépett a színre". A harmadik mondat állapotváltozást ábrázol, ami az előző eseményből következik: „Bili sír" vagy „Azt követte egy kegyetlen, véres csata". Noha a legminimálisabb történet is tartalmaz egy életre keltett főhőst (Bili, két hadsereg), Prince fenntartja, hogy bármely állapot - esemény - állapotváltozás szekvencia történetnek minősül akkor is, ha nincs főhőse: „Az időjárás meleg, a hideg front megérkezett; az időjárás hidegebbre fordult." Ennek ellenére a Stein és Policastro (1984) által vezetett empirikus kutatás kimutatta, hogy a legtöbb gyerek és felnőtt csak akkor minősít egy szövegrészt történetnek, ha a szövegrészlet specifikus élő főhősre való utalást tartalmaz.

Azokat a definíciókat, amelyek a célvezérelt cselekvésekre helyezik a hangsúlyt a történetben, jellegzetesen a történetnyelvtan fogalmazza meg (Buss, Yussen, Matthews, Miller és Rembold, 1983; Johnson, Mandler, 1980; Mandler, Johnson, 1977; Stein, 1979; Stein és Glenn, 1979; Trabasso, Secco és Van Den Broek, 1984). Ezen elképzelés szerint a történet legfontosabb alkotója maga a főhős, aki valamilyen célvezérelt cselekvés végrehajtására motivált. A történet prototipikus struktúrája a célvezérelt cselekvés nyelvtanában rejlik, amely hat főbb összetevőt tartalmaz: (a) a helyzetet, (b) a kezdő eseményt, (c) a belső választ, (d) a megoldási kisérletet, (e) a következményt és (f) a reakciót. A hat összetevő egy idealizált sémát alkot, ami valójában az olvasó fejében létezik. Ha adott egy történet, és abból hiányzik egy vagy két összetevő, ennek ellenére az olvasó képes azt kitölteni információval. Ezért egy szövegrészletnek nem kell mind a hat összetevővel rendelkeznie, bár néhányra mindenképp szükség van, hogy hozzájussunk a minimális információhoz.

vissza a NARRATÍV IDENTITÁS oldalra

http://www.proprium.hu/