HANG NÉLKÜL

A munkahelyén kapta a telefont. Kora délután volt: mint mindig, most is a számítógép előtt ült. Egy megszokott, értelmetlen és túlbonyolított statisztikát kellett készítenie, tele semmitmondó, üres és unalmas adatokkal. Reggel óta nem haladt vele szinte semmit: csak meredt előre a monitor villogásán át, valahová a fényeken túlra. Maga sem tudta volna megmondani, mit is néz, hogy miért nem megy a munka. Ez a nap is ugyanolyan volt, mint a többi. Ébredés után enni adott a macskának, majd bejött dolgozni. Soha nem szokott kávézni a többiekkel: bevetette magát a számítógép elé és dolgozni kezdett. Ma reggel mégis furcsa vágyat érzett a gőzölgő fekete ital után. Tudta, hogy meg fogja bánni: fejében holnap végig zúgni fog egy fáradhatatlan, zárlatos fénycső, időnként felrázva fényével agyának sötét és hideg zugait. Már sokszor átélte mindezt, már sokszor megfogadta, többet soha ebből a méregből: most mégis innia kellett.

Mikor leült a számítógép elé az ismerős székbe, a megszokott falak és a hidegen célszerű bútorok közé, furcsa nyugalom szállta meg. Ilyet utoljára nagyon régen érzett. Eszébe jutott egy hirtelen feltörekvő, gyermekkori emlék a kisvárosból. A házak, a diófa, a mindig éhes és mindig simulékony vén macska, akit úgy szeretett. És persze a csönd. Azok a jóleső, biztonságot adó, nyúlós otthoni csöndek.

Csak nagyon ritkán rakott rendbe bármit is a gépén vagy a gép körül. Hagyta, hogy az állományok, a programok, és körben a papírhegyek az asztalán gyűljenek, szaporodjanak, rendeződjenek úgy, ahogy nekik tetszik. Élvezte saját, különbejáratú káoszát. Ura volt anélkül, hogy bármikor is bármibe beavatkozott volna. Ha kellett, így is mindent hamar megtalált: más pedig nem használta soha ezt a gépet. Most mégis azon vette észre magát, hogy már jó ideje csak a fájlokat pakolássza ide-oda. Mindent a helyére. Maga sem értette, miért, csak másolt, rakodott rendületlenül. Aztán az asztal következett. Mindent a helyére: jelentések, faxok, lemezek egymás mellett. Nem tudta miért, szinte kényszeresen csak pakolt: rendet akart.

Szinte elveszett a külvilág, nem is vette volna észre, ha keresik közben. De nem is szokták. Egyedül volt: idebenn is, az életben is. Ő sem tudta, miért alakult így mindez. Talán, mert nagyon keveset beszélt. Nem tudott, nem akart mit mondani: a beszéd mindenkivel szinte nehezére esett, fájt. Egyedül a Hálózaton szokott beszélgetni: ilyenkor megváltozott, kinyílt, érdeklődéssel olvasta mások sorait s kapcsolódott be érdekes, tanulságos beszélgetésekbe, sokszor feleslegesnek látszó, soha véget nem érő, mégis magával ragadó vitákba. Mintha ez a fele élt, lélegzett, sírt vagy nevetett volna helyette a semmiben. Mintha valós énje csak mint egy béna végtag lógott volna lelkén, működésre képtelenségében egyszerre nevetségesen és siralmasan.

A telefon csörrenése nem ijesztette meg, pedig általában megijedt hirtelen rátörő zajától. Úgy látszott, mintha számított volna rá. Épp befejezte a rendrakást: minden sietség nélkül, nyugodtan emelte fel a kagylót. Szinte már végtelen lassúnak tetszett az idő, amíg a szürke készüléket a füléhez emelte. Végig hallgatott, miközben hozzá beszéltek a túloldalról. Aztán letette. Ránézett a fali órára: megállt, még reggel, de észre sem vette. Jelezni kell majd a karbantartóknak. Megnézte a saját óráját: mindjárt lejár a munkaidő, mehet haza. Még egyszer végignézett a számára is szokatlan renden, aztán kilépett az ajtón. A dolgok a helyükre kerültek: ez így van jól.

Mikor hazaért, azonnal a számítógép elé ült. Nem törődött átöltözéssel, vagy bármi egyébbel: csak írt. Nem vette észre az idő múlását - talán nem is múlt. Megállt, ahogy az irodai óra a falon. Megállt, hogy időt adjon egy néma jajkiáltásra. Egy olyan ember jajszavára, akinek ez a rohanó világ túl gyors a fájdalomra, de még az örömre is.

Mikor befejezte, már éjszaka volt. Felállt a gép elől, kikapcsolta. A szeme nedvesen csillogott. Egyszerű lett volna a monitor átkos sugaraira fogni, de felesleges. Sírva aludt el.

"Tegnap reggel meghalt az anyám. Nagyon szerettem. Régen éreztem bármit is odakinn az ürességen kívül. A lelkem beszorult ide, az élettelen drótokba. Ami kint maradt? Mintha nem is lenne más, csak egy álom. Talán az is. Anyám azt mondta kiskoromban: álmodni jó. Egy dolgot nem mondott, talán hogy magam jöjjek rá: álmodni fáj. Én nem bírom a fájdalmat…"

Sok vita- és hírcsoport, levelezési lista, rengeteg ember kapta meg a névtelen üzenetet másnap reggel. Volt aki nem értette. Volt aki felháborodott, volt aki rossz tréfának vélte, voltak olyanok is, akik meghatódtak, elérzékenyültek. De csak egy percre. Többre nem ért rá senki. Talán túlságosan fájt volna.

Belső László